– Üljön le!
Leültem.
– Neve?
– Fernando… – Durr! Akkora pofont kaptam, hogy leestem a padlóra. Nem sokáig tapogathattam zsibbadt képemet, felráncigáltak a földről.
– Állj fel, ha megszólalsz! – A bal oldali kövér, bajszos fickó nagyon vehemens volt. A tiszt az asztal mögött csak fáradtan intett.
– Tehát… neve?
Felugrottam, erre jobbról kaptam egy akkora pofont, hogy nekiestem a balomon álló tokás ürgének, aki gyorsan gyomorszájon vágott, és ellökött magától. Fulladozva és vinnyogva hevertem a padlón. Az asztal mögött ülő nagydarab tiszt felcsattant.
– Mi van már?!
– Jelentem, meg akart támadni – nyehegte jobbról az alamuszi képű zsaru.
– Hozzanak neki vizet! – hangzott az utasítás.
Amíg a sunyi elment vízért, a bajszos, izzadságszagú zsaru felrángatott a földről, és a székbe lökött. Összegörnyedve kapkodtam levegő után még akkor is, amikor megérkezett a pohár víz. Rögtön a képembe is öntötték az egészet.
Nem indult jól ez az éjszaka. Alig adtam el egy üveg whiskyt az egyik kocsmában, amikor elkapott két zsaru. Biztos a pultos nyomott fel, az a szemétláda! Nem volt számlám a piáról, de hát hogyan lett volna, mikor úgy loptam az egyik boltban még délelőtt?… Valamiből nekem is élni kell! És nem elég, hogy megfogtak, még be is hoztak az őrszobára ehhez a nagydarab tiszthez, mondván, hogy jegyzőkönyvet kell felvenni. Persze, jegyzőkönyvet! Most, hogy kaptam két oltári pofont, meg egy pohár vizet a pofámba, már tudom milyen jegyzőkönyv lesz ez.
– Kezdjük elölről! – mondta a tiszt. – Neve?
– Fernando Mesco – nyögtem ki nagy nehezen. Az ürge megvetően nézett rám.
– Mexikói? – kérdezte. Hevesen ráztam a fejem, mivel tudtam, mi jár illetéktelen határátlépésért.
– Csak apám volt az, én már itt születtem, valódi amerikai vagyok…
– Vannak papírjai? – jött a következő kérdés.
– Hááát… – Most már tudtam normálisan levegőt venni, de válaszolni nem akartam. Ezért megint verni fognak.
– Vannak, vagy nincsenek?! – A sarokba állított amerikai zászlóra függesztettem a tekintetem.
– Jogsim, az nincs… – kezdtem lassan.
– Meg más sem, igaz? – Nem volt barátságos a fickó hangja.
– Esküszöm Mister, nem… – Paff! Kirúgták alólam a széket, elterültem a koszos padlón. Mindegy, ennél büdösebb és mocskosabb már úgysem lehetek.
– Őrnagy úr a megszólítása, te bunkó! – sziszegte a kövér, és ütésre emelte a gumibotot. A fejem védtem ugyan a karjaimmal, de a vesémre kaptam egy-két jókora suhintást.

* * *

( – Mi van genyókám, hogy megy a seggnyalás? – A fehér csempével kirakott WC visszhangzott a nagydarab fiú hangjától. Ki akartam kerülni, de elkapott, gyomorszájon ütött, és bevágott a sarokba.
– Útálom az ilyen kis strébereket! – Belemarkolt a hajamba, és húzni kezdte felfelé. Volt még annyi erőm, hogy nekiugorjak. Kaptam is egy akkora pofont, hogy a vérem a csempére fröccsent. A kölyök képe szadista vigyorba torzult.
– Nyald le, szarzsák! – És a fejem beleverte a falba…)

* * *

Megint felcibáltak a földről, és belelöktek a felállított székbe.
– Tehát? – kérdezte a tiszt. Megrettenve néztem rá. Nem tudtam mit vár.
– Mi… mi volt a kérdés? – nyöszörögtem. Kaptam is érte a hátamra gumibottal. A civil ruhás férfi előre hajolt az asztal mögött. Tudtam, mit lát: egy szakadt, koszos farmeros, mosdatlan csavargót.
– Mivel tudod igazolni, hogy amerikai vagy?
Úgy döntöttem megmakacsolom magam.
– Ez egy szabad ország… – mondtam vékony, remegő hangon. – Ügyvédet akarok! – Mögöttem a két rendőr felröhögött. A kövér feltolta löttyedt seggét a gyorsíró asztalára, a nyitott páncélszekrény ajtajára támaszkodott, és nyál fröcsögött a szájából. Társa hol a combját csapkodta, hol a hasát fogta nagy jókedvében. A nagydarab tiszt rosszallóan csóválta a fejét.
– Nem leszünk így jóban…
– Igenis ügyvédet! – ütöttem tovább a vasat. – Jogom van hozzá… – A tiszt halkan, fenyegetően szólalt meg.
– Szerintem te egy illegális bevándorló vagy, aki piszlicsáré lopásokból és seftelésből tartja el magát. Neked itt nincs jogod semmihez. Nekem viszont jogomban áll téged lelőni, mint egy kutyát.
Felpattantam.
– Megnézném én azt…
Mire észbe kaptam, már a tarkómon és combomon pufogtak az ütések, aztán megint a földön feküdtem, és a gumibot sűrűn csattogott a fejem köré font alkaromon, de egyéb tagjaim sem kímélték.

* * *

( – Fogjátok! – Ketten fogtak le, miközben a nagydarab kamasz tűnődve szívta a cigijét.
– Húzzátok le a gatyáját! A seggébe dugom a csikket! – Vadul vigyorgott. – Parázzsal befelé. – A két srác, akik a karjaim hátra csavarva tartották, felnyihogtak. Az ötletgazda fenyegetően tornyosult fölém, a hajamba markolt, és a parázsló cigarettavéget a szememhez közelítette.
– Ha moccansz, kiégetem a szemed, faszszopó!
A két kölyök lerángatta a melegítőm, de aztán rémülten néztek össze.
– Valaki jön… – Az iskola rögbi sztárja, akiről csak kevesen tudták, hogy egy szadista barom, eldobta a cigit, és dühödten hasba vágott.
– Most az egyszer megúsztad – sziszegte, miközben hápogva rogytam a fűre. Búcsúzóul még fejbe rúgott.
Így találtak rám: ájultan, összeverve, meztelen seggel hevertem a bokrok alatt.
Soha senkinek nem mondtam semmit, ki hitte volna el, hogy az osztályelső, az élsportoló John West intézett el így… A szüleim egy hét múlva kivettek az iskolából, és elköltöztünk.)

* * *

A magas, széles vállú tiszt kijött az asztal mögül.
– Megnéznéd? – kérdezte fenyegetően. Semmi jót nem jelent, ha egy tiszt tegezni kezdi az embert. Előre féltem a továbbiaktól. Felrántott a földről, és a falhoz vágott. Tényleg nagyon erős volt. Én pedig nagyon gyenge, hisz egész mostanáig vertek.
Leroskadtam a fal tövébe, erre ketten két oldalról felemeltek, és arccal előre nekitámasztottak a hányászöld falnak. Remegő lábakkal álltam ott, már összeesni sem volt erőm. Megpróbáltam megfordulni, láttam, amint a tiszt előveszi a fegyverét a hónaljtokból, és rám fogja.
– Fordulj vissza!
– Nem… – Erre kaptam egy akkora pofont, hogy orrom vére kifröccsent. A vörös foltra meredtem (nyald le!…, és nem mertem tovább mocorogni.
– Illegális bevándorló vagy, igaz? – csattant a kérdés.
– Én nem…
– Akkor honnan kerültél elő ilyen hirtelen? Pár hete még sehol sem voltál. Most itt vagy, de nincs pénzed, lopsz, nemsokára embert is ölsz.
– A nyugati parton…
– Ismerd be, vagy lelőlek! – Remegő ujjaim szinte lyukakat vájtak a falba. Csak nyöszörögni tudtam.
– Neee…
– Utoljára kérdem! Mexikói vagy?
– Ügyvédet aka…
Dörrenés!
Összeestem a fal tövében, és reszketve fetrengtem a földön. Még a fergeteges röhögés sem tudott magamhoz téríteni.

* * *

– Vigyétek ki, nehogy nekem itt összefossa az irodát! – szólt a tiszt. Két oldalról felnyaláboltak, és az ajtóhoz cipeltek. Amint kivonszoltak, még láttam a páncélszekrény csukott ajtaját. Az dörrent ekkorát… amikor valamelyikük bevágta.
Az arcomat fedő vastag koszrétegben könnyeim és nyálam vájt árkokat, amíg a folyosón végigrugdaltak a WC-ig. Kinyitották az ajtót, és belöktek, de nem hagytak magamra. A sunyi pofájú még ide is utánam jött.
Megkapaszkodtam az egyik csaptelepben, megvártam, míg kapok levegőt, aztán elindultam a fülkék felé. A fickó elém lépett, és vigyorogva nekitámaszkodott az ajtónak.
– Ide nem mehetsz…
– De… de be kell…
– Szarj a piszoárba! – vihogta a fickó.
Ekkor döntöttem úgy, hogy ennyi elég volt ma éjszakára. Időm is fogyott, gyorsan kellett cselekednem, ha nem akartam, hogy gyanút fogjon az a barom az irodában.
– Na tűnj el innen! – csattantam fel, és mellbe löktem a zsarut. Dühtől torz arccal ütött… volna, ha eltalál. Ami ez után történt, élete legnagyobb meglepetése volt. Pedig csak egy ezerszer elgyakorolt mozdulatsort hajtottam végre: csuklóra fog, csavar, húz, feszít, lök… A fickó lefejelte a falat, könyöke egyetlen reccsenéssel tört össze. Aztán kapott egyet térddel gyomorba, könyökkel tarkóra, és máris csöndesen feküdt a húgy szagú kövezeten.
Az ajtó felé iramodtam, ahol a bajszos rendőr vigyorogva lépett be, azt hitte a marhája, hogy az én fejem koppant ekkorát. Kezdetnek ágyékon rúgtam, két gyors ütést helyeztem el az arcán – az egyik összetörte az orrát, a másiktól kiköpte pár első fogát –, aztán egy kiválóan sikerült felütéssel összetörtem az állkapcsát is. Csak ezután kapott egyet halántékra, amitől aztán ájultan csuklott össze. Leüthettem volna hamarabb is, de azt akartam, hogy emlékezzen erre az éjszakára.
– Jöhettek! – A farmerdzsekim gallérjába varrt parányi mikrofonba beszéltem.
Ledobáltam felsőruházatom, lecsatoltam saját készítésű vesevédőmet, ami ha nincs rajtam, párszor rendesen összehúgyoztam volna magam, de a szabad mozgásban sajnos akadályozott. Kritikusan szemügyre vettem az alkarvédőket, aztán úgy döntöttem, azok maradhatnak. A mosdókagyló fölött fityegő koszos tükördarabban szemügyre vettem magam. Orrom, szám bedagadt, arcomon a bőr több helyütt felrepedt, szemem alatt már kékültek a karikák. Testszerte minden izmom fájt, de én pont ezt élveztem. Lehet, kicsit mazochista vagyok? Nyelvem végigfuttattam a fogaimon, mind megvoltak. Testileg, lelkileg egyben vagyok, úgyhogy bekaphatjátok – gondoltam.
Mire megérkezett a négy kommandós, én már felöltöztem, lemosakodtam, sőt a műsebhelyet is leműtöttem az arcomról. Nem tudom miért kellett hordanom, de az akció tervezői ragaszkodtak hozzá. Egész különleges anyagból készült, teljesen élethű volt, és alig tudtam levakarni az arcomról.
Amint meglátták, hogy nézek ki, szánakoztak és vigyorogtak egyszerre. Tudták, önként vállaltam az akciót, de azt senkinek nem kötöttem az orrára, miért tettem így. Épp itt volt az ideje, hogy ezt megmagyarázzam.
A parancsnok a lengyel származású Kowalsky volt, és míg a többieket csak látásból ismertem, vele már többször is együtt dolgoztam, ezért hozzá fordultam.
– Én visszamegyek, megpróbálok valamit kiszedni abból a disznóból. Húsz percet kérek.
A fickó megértően vigyorgott.
– Személyes ügy, mi? – Erre csak bólogattam. Kezébe nyomtam a vesevédőm, és elszedtem az egyik életre pofozott exzsaru fegyverét. Gyorsan kiürítettem a tárat, és a kolléga kezébe nyomtam a lőszereket. A két összevert, kíntól, vértől torz arcú férfit úgy kellett támogatni, pedig alig pár pofont kaptak tőlem.
– Húsz perc! – mondtam, és kiléptem a folyosóra.
– Oké! – biccentett Kowalsky, és visszafordult. – Hozzátok azokat a selejtes hekusokat!
Éreztem, ahogy torz mosolyra húzódik a szám. Visszafordultam.
– A fickók hivatalos megszólítása mostantól „őrizetes”, de rövidesen „elítélt” lesz, erről gondoskodom… – Elindultam vissza az oroszlán barlangjába.
A folyosón arra gondoltam, hogy még akár hálás is lehetek annak a barom West-nek, mert ha nem ver állandó jelleggel, akkor most nem lennék több harcművészeti stílus mestere sem. És akkor lehet, hogy nem a rendőrtiszti főiskolába megyek, ahonnan szinte egyenes út vezetett a titkosszolgálatig… De megfogadtam akkor, tizenkét évesen, hogy életem az ilyen szadista állatok megfékezésére teszem fel. Szinte megszállottan edzettem és tanultam, ami meg is hozta a kívánt eredményt. Jól haladtam a ranglétrán, és az övfokozatok megszerzésével sem volt probléma.

* * *

Megálltam az ajtó előtt, vettem pár mély levegőt, aztán benyitottam. Amint beléptem, rögtön célba vettem az íróasztal mögött ülő férfit, az ajtót csak a sarkammal löktem be.
– Állj fel, te szemét! – A hangom vékony volt és hisztérikus, kezemben remegett a fegyver. A fickó lassan emelkedett fel, szeme az ajtót vizslatta mögöttem.
– Azok egy darabig nem jönnek… – idegesen felkacagtam. – Jól elintéztem őket… – A pisztollyal intettem csak. – Vedd ki a fegyvered! Óvatosan! Dobd le! – Engedelmesen elővette a Magnumot a hónaljtokból, és a földre ejtette.
– Mi a fenét akarsz tőlem? – kérdezte. – Az a két hülye vert, nem én…
– Nem ismersz meg, te szemét? Nézz meg jobban! – Úgy szorítottam a pisztoly agyát, hogy belefehéredtek az ujjaim. – Tizenkét éves voltam… és te folyton basztattál… ne mondd, hogy nem emlékszel!
Emlékezett. Gúnyos mosoly indult szája sarkában, végül beterítette az egész arcát.
– Te vagy az? Az a kis faszfej? Gyerekkori csíny volt az egész… – Miközben beszélt, lassan, szinte hangtalanul, de megállíthatatlanul közeledett felém. – Ne mondd, hogy te nem vertél el soha egy kiskölyköt! Ez együtt jár a gyerekkorral… – Kartávolságon belül ért, és nem habozott élni a lehetőséggel, lecsapott a fegyvert tartó kezemre. Ahhoz nem volt elég gyors, hogy a csuklómat elkapja, de sikerült kivernie a kezemből a pisztolyt. Rögtön rám vetette magát, vagy fél tucat pofont tessék-lássék ki tudtam védeni, aztán az egyik rendesen eltalált, végül egy rúgástól elszálltam, és ismét a már ismerős padlón találtam magam. A fickó, arcán szadista vigyorral közeledett; védekezésül magam alá húztam a lábam.
– Most felnyomom a seggedbe azt a cigit… – mondta hallatlan önbizalommal, és lendületet vett, hogy belém rúgjon.
Több, harcművészettel igen magas szinten foglalkozó személy mondta nekem, hogy az a sebesség, amivel mozgok, már-már túl van a fizikailag lehetséges határon. Egyikük szó szerint úgy fogalmazott, hogy misztikusan gyors vagyok. Ezt West nem tudta. Semmit sem tudott rólam.
Csapdákat állítottam fel, egyiket a másik után, és mindegyikben új csapda rejtőzött, mint gigantikus, egymásba épített egérfogók végtelen sorozata… és John West őrnagy végigsétált a soron. Hetekig éltem csövesként, lopkodtam a kaját és a piát a boltokból, hogy az őrnagy csak egy szakadt csavargónak higgyen, akit kedvére kínozhat. Aztán előadtam ezt a magánszámot a pisztollyal, és egy tizenkét éves kölyöknek látott, akivel azt csinál, amit akar. Végig bedőlt a színészkedésemnek, most is azt hitte jobb nálam, mert sikerült padlóra küldenie. Nem tudta, hogy hagytam magam leverni… mert ez csak a legjobbak kiváltsága. Az a pár másodperc alatt pontosan felmértem a képességeit, gyengéit és erősségeit. Ő még nem tudta, de már most veszített.
Két lábam egyszerre csapott ki, és egy leírhatatlan köríves forgás után maga a puszta lendület rántott talpra, ugyanabban a pillanatban West akkorát esett, hogy az ablaktáblák is belerezegtek. Ez a kicsit bonyolult, de roppant hatékony lábsöprés volt ma esti első komoly meglepetésem kedvenc őrnagyom számára.
A férfi odébb hengeredett, és lassan feltápászkodott. Most kezdte megérteni, hogy esetleg nagyobb a baj, mint eddig gondolta.
– John West – mondtam neki – letartóztatom kényszervallatásért, hivatali hatalommal való visszaélésért, közveszélyes hülyeségért, gyilkossági kísérletért. Jogában áll ügyvédet fogadni miután szétvertem azt a rohadt pofáját.
– Te letartóztatsz? – kérdezte gúnyosan – Megnézném én azt…
– Közel három hónappal ezelőtt behoztak ide egy kölyköt, akit a titkosszolgálat már fél éve kerülgetett, mivel ő volt az egyetlen gyenge pont egy nemzetközi… – Elhallgattam, és csípőre tettem a kezem. Ehhez semmi köze. – Szóval nemzetbiztonsági ügyről volt szó. A gyereket szarrá vertétek, eljátszottátok vele is ezt az agyonlövést, ezzel elbasztad minden addigi munkánkat. Soha többé nem állt velünk szóba. Mivel nem tudtuk mi volt az okod erre, figyelni kezdtünk. Kapóra jött, hogy én már ismertelek… szorgalmazni kezdtem, hogy buktassunk meg, valami eredményt legalább fel tudjunk mutatni.
A fickót nem hatottam meg. Gúnyosan mosolygott.
– Tudod mikor fogom ezt elhinni? Szétrúgom a segged… – és támadott. Könnyedén hárítottam, kitértem, aztán egyetlen ütéssel betörtem az orrát. Ilyenkor a fájdalomtól pillanatokra elvakul az ember, ezt kihasználva megpördültem, teljes lendületem, testsúlyom és erőm beleadtam a következő ütésbe. Tényleg nagyon erős volt a fickó, de ettől megrogyott ő is, arcát lassan, de biztosan elöntötte a vér.
– Ezért kinyírlak – mondta véres vigyorral, náthás hangon.
Támadott. Teljesen sportszerűtlenül a lábai közé rúgtam, aztán mire felemelte volna a kezét kapott pár kisebb pofont, de gyorsan eltáncolt a közelemből. Próbálta játszani a gyengét, de engem nem vert át, így nem lepett meg, amikor nekem rontott. Kihasználtam a lendületét, és bevágtam két lemezszekrény közé. Magára rántott egy fogast pár kabáttal, aztán kicsit megpihent. Már azt hittem nekem kell kibányászni a ruhák alól, amikor végre fölkászálódott. Már nem vigyorgott.
Észrevettem, hogy megpróbálja uralni az agyát elborító vörös ködöt, mivel rájött: a harag rossz tanácsadó.
– Add fel! – hecceltem tovább. – Talán megúszod pár év börtönnel.
– Oda én soha nem kerülök be – felelte. Nagyon elszántnak látszott. Újra támadott, én pedig könnyedén hárítottam. A keze elég gyorsnak és erősnek tűnt, de a technikái pontatlanok voltak, a lábáról pedig jobb nem is beszélni. Így aztán, amikor megpróbált ágyékon rúgni, egy laza csípőmozdulattal kitértem előle, és könnyedén magam felé rántottam a lábát. Szinte felsikoltott, amikor leért spárgába, a veséjére kapott rúgás is rátett egy lapáttal. Ennek ellenére meglepően fürge maradt.
Hagytam neki időt talpra ugrani, aztán úgy döntöttem, véget vetek a játéknak. A következő ütésénél nem hárítottam, nem léptem ki, hanem elsuhantam alatta, és bevittem egyet gyomorszájra. A kezem puszta sebessége elég volt ahhoz, hogy áttörje az acélkemény hasizmokat, és megrogyassza a fickót. Elkaptam a fejét, és az arcába térdeltem. Éreztem, hallottam, amint a csontjai, fogai recsegnek. Ellökött magától, de eddigre már nem maradt emberi vonás az arcán. Vaktában ütött, elkaptam a csuklóját, megpördítettem, de nem engedtem el és nem feszítettem rá, hanem ököllel ütöttem a könyökére. Az ízület reccsent, West ordított. Beletérdeltem a bordáiba, könyökkel kapott egyet tarkóra, de még mindig bírta. Hihetetlenül szívós volt. Megint ellökött, és ordítva rohant nekem, én pedig ismét eldobtam. Átsiklott az íróasztalán, iratokat, mappákat rántott magával, nekicsapódott a falnak, és pozdorjává törte az asztal mögött álló széket. Ezt a pillanatot választották kommandós barátaim a belépőre. Az ajtót talppal nyitották ki, a zár alkatrészei szétszóródtak a szobában…
John West őrnagy kiemelkedett az asztal mögül, pár perce eldobott fegyverét rám szegezte…
– Dobja el! Dobja el! – ordították a többiek…
Még láttam tébolyult tekintetét, összezúzott, véres arcát, de a testem átvette az uralmat felettem, és egy villámgyors pördüléssel – dörrenést hallottam, éreztem arcomon a lövedék szelét – hanyatt vágódtam. Mire felugrottam, a fickó a földön feküdt, három lőtt sebből vérzett, és ebből kettő mindenképpen halálos volt.
– Megmondtam… – Vért köhögött föl, aztán becsukta a szemét, és várta a halált. Helyette én jöttem, és a mentők.
– Nem halsz meg te szemét! – ordítottam. – A börtönben fogsz megrohadni, nem engedem, hogy itt most megdögölj!!! – Ha nem fognak le a többiek, megtaposom és összerugdosom a fickót, azt pedig biztosan nem éli túl. Szerencsére Kowalsky az akció kezdetén odarendelt egy mentőautót, így az ápolók pillanatokon belül összeszedték a sérültet, és elvitték a közelemből.

* * *

West még meglepően sokáig élt, elképesztően szívós szervezete volt, de végül megúszta a börtönt. A temetésére nem mentem el. Két haverját pár évre elítélték, az egyik öngyilkosságot kísérelt meg, de túlélte, végül egészségi állapotára való tekintettel kiengedték; a másikat szó szerint hülyére verték a rabok. Attól eltekintve, hogy nem sikerült bezáratnom a szadista tisztet, az akció sikeresnek volt mondható… én mégsem találtam a helyem.
Azt akartam, hogy Westet a legbrutálisabb módon alázzák meg, verjék, rugdalják, egyszóval kapjon vissza mindent, amit ő adott a környezetének. Nagyon dühített, hogy nem így történt.
Még sokáig kísértett a haldokló férfi tekintete, és megértettem belőle valamit. Gyermekkorom misztikus szörnyetege, a rettenetes Gorgó csupán egy ember volt, nem több. Fizikailag az átlagnál sokkal erősebb, lélekben sokkal betegebb… de csak ennyi. Amikor szembenéztem vele, elmúltak ugyan a félelmeim, de a gyermekkoromat megmérgező seb nem gyógyult be. Rájöttem, hogy fanatikus edzésem, túlfejlett igazságérzetem, mind-mind a régi sérelmekből táplálkoztak; kizárólag a szorongás és rettegés inspirált egyre feljebb a ranglétrán és az övfokozatokon.
Aztán felismertem még valamit. Az első percben tudtam, hogy Westnek nincs esélye ellenem, mégis végigvertem az irodán. Élveztem az erőm, a fölényem, és élveztem a férfi fájdalmát. Ripacskodtam, csak hogy csapdába csaljam, és dühöngtem, amikor meghalt, mert örömmel szemléltem volna további szenvedéseit.
Bosszút álltam, de a bosszú rajtam ugyanúgy beteljesedett…
Megértettem, hogy magam is azzá váltam, amit gyűlölök.

* * *

Esős nap volt, amikor leszámoltam a Cégtől, és elindultam őseim földjére, Magyarországra. Bár már többször jártam ott hivatalos ügyekben, az utazás most mégis új élményt jelentett. Eddig soha nem jutott eszembe felvenni a kapcsolatot családunk otthon élő tagjaival; úgy döntöttem, ezúttal meg fogom tenni. A Cornelius család mindig nagyon összetartó volt, talán elfogadnak engem, Leslie Cornel-t is…