2006. szeptember 30. napján kelt bejegyzésem következik, egy elfeledett régi bogból. Attól tartok máig is érvényes a mondanivaló, ezért mentettem át ide.

„Szombat reggel rémülten vettem észre, hogy lejárt a könyvtári kölcsönzés határideje, így megittam a kávém, és rohamtempóban távoztam otthonról. Ennek meg is lett az eredménye, pár perc böngészés után a mellékhelyiséget kezdtem keresni. Valamikor, több mint tíz éve voltam utoljára tagja ennek a könyvtárnak, így nem voltam biztos a dolgomban, de attól függetlenül emlékeim alapján indultam a mosdó keresésére. Pontosan ott találtam, ahol anno, régmúlt ifjúkoromban volt. Semmi nem változott, talán kifestették azóta, de ugyanaz a csaptelep, ugyanaz a tükör, ugyanaz a drapp linóleum… ugyanúgy nincs vécépapír tongue.gif
Kifelé menet szinte félem belenézni a tükörbe, hátha a tizennyolc éves kamasz néz vissza rám, és nem a harmincöt éves férfi, aki időközben lettem.
Azon gondolkoztam, mi van, ha ez egy időgép, s amikor kilépek, ’90-ben találom magam 2006 helyett?… Nem így történt, de a gondolat adta magát: szeretném? Jó lenne ismét gyereknek lenni?
Megértettem az idő nagy titkát: nincs visszaút. Ez persze közhely, ezren ezerféleképpen írták már meg, de amit az ember olvas, az semmit nem jelent, csak a megélt tapasztalatok számítanak, csak azok viszik tovább az úton. És most valamit ismét megtapasztaltam és megértettem az évek óta változatlan mellékhelyiség kapcsán: nem, nem akarok ismét gyerek lenni. Az éretlen lelkek vágyakoznak a múltba és a jövőbe, aki felnőtt, az végzi munkáját, igyekszik életét jobbá tenni, és ezáltal elérni a vágyott célt, állapotot. Minden életszakasznak megvan a szépsége, és sokszor ez a szépség pont a nehézségekben ölt testet. Még akkor is, amikor hátunk közepére nem kívánjuk az egészet. Ahogy egy ismerősöm fogalmazott: volt egy szakasz az életében, amikor se tető a feje felett, se pénze, csak a két gyereke, akiket fel kell nevelni… jó időszak volt, érezte saját erejét.
Azt hiszem ennél nagyobb titka az életnek nem nagyon van.„