Erősen sötétedett, hideg szél cibálta kapucnim, havas eső vágott az arcomba. Didergősen összébb húztam magamon a kabátot, és csendesen átkoztam az egyre késő buszt. Jókedve­men nem lendített a farkasok távoli üvöltése sem.
A megállóban rajtam kívül még ketten voltak: egy nagyon magas srác, és egy lány. Valószínűleg a barátnője, bár halk beszélgetésükből nem sok derült ki. A leány sapkája alól hos­szú fekete haj omlott elő, s a havas őszi szél örömmel ráncigálta.
Volt a csajban valami boszorkányszerű.
A srácról sütött hogy mágus. Hosszú ujjú keze, mélyen üllő szemei, dörmögő hangja mind erről tanúskodott. Barátnőéjnek épp az univerzum törvényeit magyarázta asztrológiai szemszögből elemezve. Volt valami a szövegében, nem mondom hogy nem, csupán a tapasztalás kemény kősziklája hiányzott széllel tépázott magyarázata alól.
Aztán végre megjött a busz.
Ahogy beállt elénk szörnypofát mintázó hűtőrácsával, foncsorozott lámpának álcázott szemeivel, valahogy már ennek sem tudtam örülni. Előre engedtem a fiatalokat, hálából a szél néhány marék vizes havat lökött rám a jármű tetejéről. Megráztam a fejem, és fölléptem a lépcsőn. Amikor megmutattam a bérletem, a farkasképű sofőr rám reccsent:
– Ez csak éjfélig érvényes!
Az éles fényben fenyegetően rebbent meg az árnyéka. Megvontam a vállam, és ez az árnynak is szólt.
– Addigra el lesz rendezve – közöltem.
A buszvezető bizalmatlan pillantást vetett rám, becsukta mögöttem az ajtót, leoltott minden lámpát és indított. Az elő ülésen roskadozó, nagyorrú vénség megpróbált a szemembe nézni, de csalódnia kellet.
Nem tudta mekkora szerencséje van.
Középtájékon leültem, és kibámultam a hideg fénnyel megvilágított utcákra. Aztán már az sem látszott, elhagytuk a települést.
Az eső vigasztalanul verte a busz ablakát.
A srác hátul – ha jól vettem ki – valamelyik előző inkarnációját mesélte éppen.
A vénség is szóba elegyedett a sofőrrel, de valami borzalmas, meghatározhatatlan tájszólással beszélt. A zajban csak mondatfoszlányokat hallottam.
– Békákat köll… – magyarázta. – Jó’ kinyomkonni űket. Nem varangy… hogy az nem jó. Oszt kirázod… erősen. Libapimpóhájat kő szenni… amikó… dom éjfélkor. Újhódkor. Csak úgy jó… azt főzni, soká… egykor, és hajnali egyig… kő’ belé macskaszőr is.
– Macska? – kérdezte a sofőr.
– Macska – erősítette meg a trotty.
– Macska – nyugtázta beszélgetőtársa, miközben vakon meredt a vak sötétbe.
– A bajszát… bajsza… szál, oszt eekeveeni. Szabad tűzön, hódtőtekor…
Közben beértünk egy faluba. A fiatalok leszálltak, s nem sokkal később belevesztek ők is a hideg fénybe mögöttünk.
– Máglyát kell rakni? – kérdezte a sofőr.
– Én gázpalackka’ szokom – szólt a vénség. – Sokka’ eccerűbb.
Újra sötétben haladtunk. A busz csak zötykölődött fekete, idegen utakon.
– Kő’ belé kígyóbőr is.
– Kígyó – ismételte a sofőr.
– A’ hát. Belé kő’ főzni, de osztán nem kidobni, mer’ még hasznáhod a következőhö’ is.
Monoton motorzúgás telepedett közéjük.
Odakinn sem volt látnivaló, a tájat elfedte a ragacsos sötétség. Aztán minden előrejelzés nélkül megállt a busz a semmi kellős közepén. Előszedtem új bérletjegyemet, és belecsúsztat­tam a műanyagtokba. Kifényesedtek a lámpák, s a sofőr elindult felém. Háta mögött torz hajladozásba, kúszás-mászásba kezdett árnyéka. Azt susogta, hogy most meg fog enni.
– Éjfél van! – mordult rám a farkaspofájú férfi.
Megmutattam bérletemet, összehúzott szemmel nézte, aztán megvonta a vállát.
– Rendben – recsegte, és megfordult; jót rúgott az árnyék oldalába.
– Van bérlete – morogta. Visszaült a székbe. A vén trotty élénk érdeklődéssel figyelt, de nem ért el vele semmit. Aztán sötét, és tovább zötyögtünk.
Elálmosodtam.
Mi a fenét keresek én itt?
Jó idő múlva megálltunk, a vénember föltápászkodott, és reszketeg léptekkel elindult le­felé. Utoljára még visszanézett a sofőrre.
– Hát akko’ a Fekete Álmok Éjjelén… – mondta. Hangos csattanással nyílt ki az ajtó előtte. Odapillantottam. A vén boszorkány kihasználta az alkalmat, és elkapta rebbenő szemvillanásom. Éreztem igéző erejét, de ez csupán néhány hópihe volt egy öreg tölgynek. Az öreg megbicsaklott, és lezuhant a lépcsőről. A puffanást még hallottam, amint elterült odakinn, aztán szisszent az ajtó, és újra sötétbe borulva utaztunk tovább.
Éreztem, amint fejem lekókad, aztán elbóbiskoltam.
Álmomban otthon (van nekem olyan?) voltam, s valami szörnyű és félelmetes próbált behatolni a házba. Vil­lanyt hiába kapcsoltam, csupán halvány vörös wolframszál hunyorgott reám, s maradt a titok­zatos sötétség. Tehetetlenül mászkáltam a lakásban, s hallottam a Valami motozását, és lát­tam rettenetes fekete testét elúszni az ablak előtt, amikor
hirtelen világos lett. Hunyorogva néztem körül. Persze, a buszon voltam, és égtek a lámpák.
Megálltunk.
Tudtam, hogy én következem.
Föltápászkodtam, és elindultam az ajtó felé. A sofőr árnya lemondóan sóhajtozott mögöttem.
„A Fekete Álmok Éjjelén?” – gondoltam, miközben a lépcsőn lépkedtem lefelé. – „Én is ott leszek!”