Megkötözték a mocskok. Ruhája rongyokban lógott, sáros és mocskos volt, ráadásul megkötözték.
A kosztól szakálla csimbókokba ragadt, cipője lyukas volt és beázott, de nem foglalkoztak vele. Összekötözték azokkal a szörnyű kötelekkel, melyek hidegen égették bőrét, s ha szabadulni akart egyre szorosabban fogták, és így hurcolták magukkal már hetek óta. Sárban, vízben, erdőben, hegyek között; semmi nem zavarta őket, erőltetett menetben haladtak.
Máig sem tudja, hogyan fogták el. Este még megbeszélést tartottak, utána mindenki ment a dolgára, aztán arra ébredt, hogy megkötözve hever a sötétben. Egyszerűen kilopták a laktanya közepéről. Hiába koptatta a száját, hogy éjjellátó berendezéssel kell ellátni az őröket, tojtak rá. Bár lehet, a tündéket azzal sem látnák.
Persze nem volt hajlandó velük menni. Csináljanak vele amit akarnak, ő nem megy. Egy darabig vonszolták, aztán egy fához kötözték. Karjait hátracsavarták, csuklóit hurokba fogták, és addig húzták, amíg recsegtek a csontjai. Csizmáját levették, s a lábait is rögzítették. Aztán egyikük üveget húzott elő a hátizsákjából, s a közeli tisztásra szaladt. Visszafelé keskeny méz csíkot csorgatott, s amikor odaért hozzá, a lábait is bekente vele.
Tágra nyílt szemmel meredt a fűből kiemelkedő termeszvárra. Hatalmas hangyák indultak a finom illat nyomán. A férfi reszketni kezdett, izzadtság csorgott a hátán.
– Mit akartok? – üvöltötte. – Katona vagyok, teszem, amit teszek.
Tudta mire számítson, végzett már ki embereket így. Merev, hideg arccal hallgatták. Kétségbeesetten rángatta köteleit.
– Vegyetek le! – ordította. Nem bírta elfordítani tekintetét a hangyákról.
– Zsoldos voltam, mit tehettem volna?! – nyüszítette. Egész rajok indultak izgatottan az édes nyomvonalon.
– Szedjetek le! – sikította, miközben a kötelek között vonaglott. – Nem tudtam hogy tündék is éltek a faluban. Az volt a parancs hogy mindenkit öljünk meg! Nem tehettem mást… – kiabálta hadarva. Teste verítékben úszott. Egyre több hangya nyüzsgött a méz körül. Egyre közelebb értek.
– Veletek megyek, veletek megyek… – ordibálta rémülten.
Eloldozták. Olyan egyszerűnek tűnt az egész… Egy ütés jobbra, egy rúgás, lökés… és a mozdulatot sem látta, amikor valaki ágyékon rúgta. Hörögve fetrengett a földön.
Megkötözték, visszakapta a cipőit. Azóta viszik magukkal.
Néha enni is kap.
Először kiköpte, aztán mikor látta, hogy ők sem esznek mást, kénytelen volt elfogyasztani. Csak zöldségek, növények, kása, lepény. Hús sehol.
Ezek úgy mennek az erdőben, mint a kísértetek. Hang nélkül, egy tüske nem akad beléjük, a bokrok, lombok szinte maguktól nyílnak meg nekik. Ő pedig mocskosan, tépetten, rongyosan mindenben elbotlik, ágak, tövisek összekarmolják… Az erdő is összeesküdött ellene.
– Zsoldos voltam, mint tehettem volna… – kiabálta.
– Katona vagyok, nem tehetek róla… – sírta.

* * *

Zdenko Dubics, az exzsoldos már beletörődött sorsába, szinte közönyösen hagyta magát vonszolni, irányítani, és mivel teljesen ismeretlen terepen haladtak, tájékozódni sem próbált. Csak fák voltak körülöttük, az egyik olyan, mint a másik, még azt sem tudta biztosan, melyik országban járhatnak.
Azzal viszont nagyon is tisztában volt, mit akarnak tőle. Alig tíz éve – ha belegondolt, el sem hitte, tíz év telt el azóta? – a polgárháború forgatagában nem nézte, ki kerül a fegyver csöve elé, rengeteg tündét öltek meg az embereivel, sőt egyszer egy falut is kifosztottak. Valahonnan hozzájuk csapódott egy kölyök, aki mágusnak nevezte magát, ő vezette a település nyomára a katonákat. Aztán meg átkot mondott rájuk, hogy rohadt volna az anyjába!
Akkor persze nem haragudott, az ott összeszedett holmikból közel fél évig élt. Legyen szó fegyverről, ékszerről, vagy edényről, a tündék kézműves technikája évezredek óta legendás volt. Az általuk készített dolgok aranyáron keltek el a feketepiacon, hogy aztán valamelyik újgazdag pacák villájának falára kerüljenek. Senkit nem érdekelt, hogy hány tetves tündét kellett megölni a birtoklásukért. És ráadásul micsoda szerencséjük volt! Alig találtak ellenállásra képes férfiakat, azok valamerre elkujtorogtak. Csak az az átok ne lett volna!
Persze akkor nem törődtek vele; kit érdekelt az a taknyos? Pénzzé tették a szajrét, és testületileg bevonultak egy bordélyba. Még aznap este elkezdődtek a bajok. Az egyik csajról kiderült, hogy valami lidércféleség, aki belebújt a nagydarab Dimitrijbe… a fickó szabályosan szétrobbant. Aztán sorban haltak meg a többiek, volt akit vérfarkas tépett szét, valaki másról egy boszorkány rohasztotta le a húst, az emberek apróságokért egymásnak estek, végül a kormánycsapatok győzelme után mindenki ment amerre látott.
Kósza hírek szóltak arról, hogy a valamikori csapattagok sorra tűnnek el, de senki nem akart komolyan foglalkozni a dologgal. Mindegyiküknek volt elég vaj a fején ahhoz, hogy lelépjen egy időre a térképről. Egyedül ő maradt szem előtt, mivel felvették a reguláris seregbe, sőt érdemei elismeréseképpen tiszti rangot kapott. Nem sok öröme telt benne. A felesége először egy torz mutánst szült, a másik két gyerek halva jött a világra, végül felhagytak a próbálkozással. Nem sokkal később az asszony lelépett, és ő maga bármibe fogott, rosszul sült el, semmi nem akart sikerülni. A régi baráti is elhagyták, egyet sem talált közülük, hiába kereste azokat.
A zsoldos csak most értette meg, hová lettek a cimborák: ezek a tetves tündék rabolták el őket. De miért hurcolják magukkal, ahelyett, hogy simán kinyírták volna? Hová igyekeznek ennyire? Hiába kérdezgette őket, választ nem kapott.
Aztán az egyik reggel, alig egy órai menetelés után hirtelen megálltak, mintha egy láthatatlan falba ütköztek volna. Előttük fekete, csupasz fák magasodtak, melyek kicsavarodott törzzsel, torz, sebhelyes ágakkal meredeztek az ólomszín ég felé. Közöttük csökött, korcs bokrok leskelődtek, a levegőnek dögszaga volt, amibe valami meghatározhatatlan, erjedt aroma vegyült. Amint arra gondolt, hogy ezen a területen kell folytatnia útját, gyomra görcsbe rándult, testén a félelem verejtéke ütött ki. Bármit, csak ezt ne! Azok a fák elmondhatatlan fájdalmukban görnyedtek így össze, a bokrok mögött pupilla nélküli szemek figyelik az ember lépteit. Tűhegyes fogú szörnyek settenkednek ott, melyek halk, torokhangú morgással cserkészik be áldozatuk, és aztán hörögve és csámcsogva zabálják fel a lelkét. A fák között néma halálsikolyok bolyonganak, rémületbe és őrületbe kergetik az embert. Ide nem lép be, és kész!
Aztán megfordult az egyik karcsú alak, lelökte fejéről a kapucnit, és kiderült, hogy egy lányt rejtett az ezüstszürke köpeny. Az exzsoldost megdöbbentette a tünde szépsége, vagy inkább annak a szépségnek a mélysége. Az aranybarna hajú lány a férfi szemébe nézett, pillantása mint a csorgatott lépes méz, egyszerre volt émelyítő és vonzó… azután minden összezavarodott.
És a katonatiszt, a tündék gyilkosa mégis belépett az elátkozott erdőbe.

* * *

Mikor újra találkozott az öntudatával, már sötét este volt, épp egy hatalmas tábortűz felé meneteltek. A máglya egy tisztáson lobogott, a férfi a változékony fényben jól látta körben az összetört betontömböket, és a leomlott épületek kiégett romjait. Nem tudta merre járhatnak, hogyan kerültek oda, de tapasztalt szeme rögtön felismerte: ez valaha egy katonai támaszpont lehetett.
A tündék vezetője megfordult, és magyarázni kezdett a botladozó fogolynak.
– Ez volt az általatok lázadóknak nevezett csoport főhadiszállása – mutatott körbe a romokon. – Soha senki nem mesélte el, hogyan győztek a kormánycsapatok, mert senki nem is tudja. Annyi bizonyos, hogy ide szorították vissza Dulava csapatait, és mindkét oldal mágusokat vetett be. Egyesek szerint maga Milos Dulava is feketemágus volt, aki a döntő pillanatban valamit elrontott, ennek következtében semmisült meg az egész tábor. Ez az energiarobbanás azonban olyan mértékű mágikus fertőzést hagyott maga után, hogy mérőföldekre innen is érződik a hatása, így keletkezett – ahogy mi hívjuk – a Sötét Álmok Földje. Valaha ezen a területen állt a falum is, amit te lerohantál és kiraboltál. Ezért vagy itt, pont a mérgezett terület közepén, ami valamilyen ismeretlen okból tiszta maradt. Ti, emberek, ezt a helyet a Halál Sötét Erdejének hívjátok, mert aki ide betéved, élve nem kerül elő többé.
Zdenko hallott már erről a helyről, tábortűznél éjfél után szokott téma lenni a halál erdeje, és csak suttogva meséltek róla. Ő ugyan rálegyintett ezekre a misztikus baromságokra, most mégis babonás félelem fogta el.
– Miért hoztatok ide? – kérdezte. Hangja rozsdás volt a hetek óta tartó szótlanságtól. – Megöltök? Azt bárhol megtehettétek volna.
A tünde megrázta a fejét.
– Mindent meg fogsz tudni a maga idejében, Dubics – felelte, és előre sietett a tábortűzhöz. A férfi dühödten köpött utána.

* * *

Dubicsot a lobogó máglyának háttal ültették le egy fatönkre, a tündék, és egy hosszú szürke köpenybe burkolózott alak – arca a fejére húzott kámzsa miatt árnyékban volt – félkörben vele szemben helyezkedtek el. A férfi végignézett a gyülekezeten. Magas, majdnem törékeny, többnyire középkorú férfiak voltak, de két fehér szakállas öreg is helyet kapott köztük. Arcukon nem tükröződtek érzelmek, hidegek és távolságtartóak voltak.
– Mondjátok mit akartok, ne játszatok! – mordult fel Dubics.
Egyikük felemelkedett, és kisétált a zsoldos elé.
– Elendil a nevem, én voltam annak a falunak a vezetője, amit rablóbandáddal tíz évvel ezelőtt lerohantál. Megölted feleségem és gyerekeim. Mi, tündék, mégsem ítélkezünk, hitünk szerint mindenki tetteivel ítéli el saját magát. Választás elé fogunk állítani.
A zsoldost megrohanták az emlékek, elrévedt pár pillanatra.
Igen, sikerült a csapatának kifosztania egy tünde falut. Ebben nem kis része volt annak a kölyöknek, aki akkoriban csapódott hozzájuk. Esküdözött, hogy ő sámán, vagy táltos, vagy mi a franc, és hogy jó hasznát fogják venni. Csakugyan képes volt meggyógyítani az embereit, és segítségével sikeresen kikerülték a lázadók járőreit. Ő volt az, aki a falu nyomára vezette a csapatot. A mocsok!
Amikor a sámán felfedezte az apró völgyben megbúvó települést, esküdözött, hogy alig pár férfi maradt otthon, a többek épp rühes fajtársaik segítségére siettek, így nem lesz nehéz dolguk. Ha nincs ott az a nyavalyás, simán elsétálnak a falucska mellett, olyan jól volt álcázva. Mint mindig, most is gyújtogatással kezdtek, a sámán pedig ekkor jött rá, hogy neki nem tetszik a buli. Az elején még megpróbálta őket visszafogni, ám mikor a menekülő tündéket kezdték likvidálni, ő is rájött, hogy a szabadcsapat – legyen bár kormánypárti – nem egy segélyegylet.
Ő épp két kis fattyúból verte ki az életet, amikor az a nyomorult táltos őrjöngve rárontott. Kis híján kapott is egy golyót a fejébe. Fél kézzel lepofozta, közben igyekezett kiráncigálni a halott gyerekek ájult anyját a lángoló házból – vele még tervei voltak, nagyon jóleső tervei. Közben odakint ropogtak a fegyverek, rémült tündék rohangáltak mindenfelé, nyomukban a rájuk vadászó katonákkal… Ennek a tökéletes zűrzavarnak tudható be, hogy az az istenverte táltos meglépett az életben maradt csecsemővel. Kiállt a házak közti térre, és kezében a gyerekkel megátkozta az egész csapatot. Aztán mikor lőni kezdtek rá, persze elhúzta a csíkot, igyekezett menteni nyomorult életét. Azóta sem látta senki.
Az a hülye kölyök mit hitt, mik ők? Segélyegylet? Csak tetves tündéket öltek meg, az pedig nem bűn! Még csak nem is emberek a nyomorultak. És ez a vadbarom, a saját fajtájára mondott átkot…
– Na és milyen választást kínáltok? – mordult föl Dubics.
– Az első lehetőség, hogy bíróság elé állsz, és felelsz tetteidért.
– Bíróság elé? – A fickó megvetően köpte a szavakat. – A kormány oldalán harcoltam, kitüntettek, tiszti rangot kaptam. Mit kezdene velem a bíróság? Ki lenne a tanú? Nevetségesek vagytok.
Elendil megfordult, és a szürke csuhásra nézett, az pedig lelökte fejéről a csuklyát. Dubics néhány pillanatig összehúzott szemmel nézte a kopaszra borotvált férfi arcát, aztán felugrott, és ordítani kezdett.
– Ő az! Ő az a rohadék, aki megátkozta az embereim, aki a faluba vezetett minket! A sámán! A mocsok… – lihegve elhallgatott, csak a karjait rángatta dühödten, de a kötelek nem engedtek. Szavait elnyelte az erdő, a tündék némán és hidegen meredtek rá.
– Mit bámultok?! – kiabálta Dubics. – Miatta irtottuk ki a falut, ha nem mutatja meg, hol van, elmegyünk mellette.
– Azért támadtatok ránk – mondta Elendil halkan –, mert pontosan azt akartátok tenni.
– Az embereimnek ivóvíz kellett, kaja, nő, ti meg nagyon könnyen voltatok! – kiabálta a férfi. – Mégcsak emberek sem vagytok! De az a szemét, aki ott ül köztetek, az ember! Miért nem ő van most itt? És ha tanúskodik, akkor mi lesz? Lecsukják…
– Mi, azért, amink volt, megdolgoztunk… – kezdte Elendil, de elhallgatott, amikor meglátta, hogy a csuhás feláll, és Dubicshoz sétál.
– Nem lehet embernek születni – szólt halkan, a rángatózó arcú férfihoz. – Csak azzá lehet válni, és ez neked nem sikerült.
– Ő is ült előttünk megkötözve – mondta Elendil –, annak ellenére, hogy megmentette a fiam. Ő a második lehetőséget választotta, és most nekünk segít.
Dubics visszahátrált a farönkhöz, és leült.
– Szóval eladtad magad a mocskos tündéknek? Ez a második lehetőség?
– Nem – rázta meg a fejét a csuhás. – Szerzetesként, egy kolostorban élek, nem a tündék között. Amikor közétek álltam, azt hittem, a kormány, a rend mellett harcolhatok, tehetek valamit a demokráciáért, segíthetek az embereken. Azt hittem, a tündék förtelmes lények, akiktől meg kell szabadítani az emberiséget. Aztán kiderült, hogy ők állnak közelebb ahhoz, amit én embernek nevezek, ti pedig közönséges rablóbanda vagytok, gyilkos csürhe, semmi több. Elegem lett mindenből és mindenkiből.
Az exzsoldos csak köpött egyet a szavak hallatán. Ki vesz be ilyen nyálas szöveget? Biztos ezzel etette meg a tündéket is, azért engedték el.
– A másik lehetőség az – folytatta a szerzetes –, hogy itt és most szabadon engedünk. Kapsz némi ennivalót, de fegyvert nem. Ha sikerül kijutnod a Sötét Álmok Erdejéből, akkor többé nem háborgatunk. Sem én, sem a tündék. De szólok előre, nincs esélyed.
– Azt majd én eldöntöm – Dubics szavai sisteregtek a gyűlölettől, de szeme idegesen ugrált az előtte álló alakok között. Hol itt a csapda? Szabadon engedik? Csak úgy? Biztos van valami disznóság a háttérben. Bár az országnak erről a feléről soha nem érkezett jelentés elvadult mutáns ragadozókról, vagy rejtélyes halálesetekről… De akkor hol van itt a kelepce?
A szerzetes figyelmeztetőn emelte fel a kezét.
– Innen ember rajtam kívül még nem jutott ki élve. Szólok előre, a halálos ítéleted írod alá, ha most kilépsz a tűz fényköréből.
A zsoldos megvetően elhúzta a száját. Szöveg!
– Engedjetek el! Gyerünk! És adjatok egy kést!
Elendil megvonta a vállát, tőrt rántott, elvágta vele a fickó köteleit.
– Ott egy hátizsák, köpeny, és… – lágy mozdulattal a zsák mellé dobta a tőrt – egy kés. Ennyi. És most menj!

* * *

A férfi felugrott, miközben a köpenyt magára kanyarította, szeme már a menekülés útját kutatta. A némán figyelő tündék pillantásainak kereszttüzében futásnak eredt, fölkapta a hátizsákot és a kést, aztán eltűnt a sötétben. Az elmúlt időszak visszahozta mindazt, amit az erdei életről tudott, lépteit szinte hallani sem lehetett. Amint kiért a tűz fényköréből, vad remény ébredt benne, most kezdte hinni, hogy talán túlélheti a kalandot.
Az, hogy elrabolták, bűneit a fejére olvasták, nem izgatta túlságosan. Nem elég nagy a világ ahhoz, hogy elbújjanak előle ezek a tetves korcsok. Meg fogja őket találni, elsőnek a csuhást, akkor levágja a tökeit és az orrát, kitépi a nyelvét, és ezek után élni hagyja, ahelyett, hogy megölné, bár ha jobban belegondol, lehet, hogy tüzes vassal meg is vakítja. Élvezni fogja megkötözött áldozata üvöltését, fürödni fog a vérében, a farkát zsírban süti ki, és megeteti vele. A tündék, ezek a mocskos korcsok pedig azt a sorsot kapják, amit neki szántak: fához kötözve pusztulnak el, de még élni fognak, amikor a hangyák felzabálják a nyelvüket, a szemüket, azt a kis ringyót, aki elkábította, addig fogja kefélni a laktanya minden férfija, amíg el nem vérzik.
Szinte hangtalanul futott a koromfekete, torz fák között, ám a gyenge, szórt fényben most nem látta az alakjukat, hála legyen az istennek. Valami dobbant a háta mögött. Visszanézett, ám a lelógó indákon kívül semmit nem látott. Mintha négy láb lett volna, nem?
Megállt.
Semmi, csak a csönd zümmögött halk siratóéneket.
(mintha négy láb lett volna)
Szaladt tovább.
Hogy jönnek ahhoz ezek a rohadékok, hogy elrabolják, elhurcolják, ítélkezzenek fölötte? Kik ezek mocskos szemetek, hisz még csak nem is emberek! Egyesével fogja kivégezni őket, akkor majd megtanulják, kivel van dolguk! Amint eléri az első falut, telefonál a laktanyába, és akkor végük. Szerencsére nem kutatták át, megmaradt a derékszíjába varrt pénz, azzal már tud kezdeni valamit. Fegyvere a késen kívül ugyan nincs, de majd óvatos lesz, aztán ha emberek közé ér, azt is szerez, pénzzel, vagy erővel, egyre megy.
Különösek ezek a fák. Szél nem fúj, mégis lombsuhogás hallatszik. Kocogásra lassított, és körülpillantott. A hold felhőkön, ködön áttörő gyenge fényében az őrülten kicsavarodott fákon integető leveleket látott, ezek úgy látszik, jól bírják a hideget, még nem hullottak le. De mitől olyanok, mintha szemek lennének, és a fák törzsen a kéreg mintái miért hasonlítanak szájakhoz?
Gyorsabban szaladt, ám egy fa recsegve kinyújtotta elé egy koromfekete ágát, és hiába kapta fel védekezésül kezét, az ütközést már nem tudata elkerülni. Megbillent, ösztönösen kapaszkodó után kapott, ezt kihasználva az egyik lián
(lián? akkor mitől ilyen síkos és hideg?)
a csuklójára tekeredett. Rántott egyet rajta, felé csapott a tőrrel, de ezzel csak azt érte el, hogy az is rabul esett egy rátekeredő kacsnak. Mire felfogta, mi történik vele, kezeit széthúzták, szinte kifeszítették, ágak nyúltak meg és hajoltak el recsegve, a föld alól gyökerek kígyóztak elő,
(gyökerek? ezek?)
és a bokáira csavarodtak.
– Hé! – ordította felháborodva. Mi ez, ilyennek nem lenne szabad létezni, ilyen nem is létezik, ez is csak egy átkozott tündevarázs. A fák és a gyökerek kezdetben olyan erővel húzták, hogy félő volt, perceken belül széttépik, hiába veteti be minden erejét ellenük, hiába ordít teljes torokból. Mikor azonban már mozgásképtelenül, szétfeszített tagokkal várta a halált, a húzóerő megszűnt.
– Hé, engedjetek el! – üvöltötte bele a világba. Mindennél jobban gyűlölte a mozgáskorlátozottságot, a tehetetlenséget. Minden eredmény nélkül rángatta a végtagjait fogva tartó indákat, gyökereket, aztán mikor meghallotta a mély, halk duruzsolást, az erő elszivárgott tagjaiból.
Kámzsás alakok őrült imát mormolva sorjáztak elő a sötétségből, a földig érő szürke köpenyük eltakarta deformálódott alakjukat, kapucnijuk árnyékot vetett lidércnyomásos arcukra, és ezért a férfi akár hálás is lehetett volna.
Két apró teremtmény közeledett a tehetetlen fickóhoz, ruhájuk, hajuk csupa sár, szemükben téboly, néhol még látszottak szörnyű sebeik, és azok körül a megbarnult vérfoltok.
A férfi reszketett, mert felismerte Elendil két, általa meggyilkolt gyermekét, és évek óta most jutott eszébe az a jóslat, amit egy cigányasszony mondott neki, mielőtt dühében megölte volna: halott gyermekek fogják kiontani véredet.
– Ő az – mondta a kisfiú, a torkába szorult földtől rekedten.
– Végre nem csak egymással játszhatunk – felelte a lányka rémálomba illő hangon.
Mindkettőjük kezében kés csillogott, hosszú, hegyes, és éles.
A zsoldos sokáig, nagyon sokáig üvöltött. Amíg volt mivel.
És még annál is tovább élt.
Nem a halál a legrosszabb.

* * *

Elendil némán hallgatta a férfi távoli ordítását és vonítását. Ki tudja, mi kínozza épp, lelkének melyik sötét darabja vált élővé, és lépett elé? Mert az erdő nem tesz mást, mint megjeleníti az ember lelkében szunnyadó szörnyet. A szerzetes is csak azért maradt életben, mert tiszta lelkiismerettel vállalta a megmérettetést. A tündék pedig azért mászkálhatnak nyugodtan a fertőzött területen, mert az ő tudatuk mélyén nem szunnyadnak szörnyek.
Talán ezért gyűlölik őket ennyire az emberek.