Előszóban pár gondolat az írásról.
A cikk folyamán végig magamról, az általam használt technikákról beszélek. Gyakran fogok hivatkozni Kingre, nem mintha isteníteném, hanem mert amikor olvastam az írásról szóló megjegyzéseit – és itt nem a témában íródott könyvére gondolok –, döbbenten állapítottam meg, hogy szinte pontosan ugyanazt éljük meg az alkotás folyamatában mindketten. Nem óhajtok messzemenő következtetéseket levonni a dologból, én a „tedd a csodát, ne magyarázd!” elv híve vagyok.
Az egyik legmegfoghatatlanabb témában próbálok írni, a találkozókon elhangzó kérdések közül az írók kedvencére szeretnék valamiféle választ adni: honnan veszi az ötleteit?
A legegyszerűbb válasz az, hogy nem tudom. Persze nem biztos, hogy ez a legigazabb is.
Minden ember más, mindenki másként áll a világhoz, mindenkinek másként működik az elméje, így értelemszerűen nem lehet egységes receptet adni az alkotáshoz, az ötletek merítéséhez, a múzsa meghívásához. Van, akinek a zene adja meg a kezdőlökést, másokat filmek segítenek ötlethez, megint mások képek, élmények, hangulatok felhasználásából nyerik ötleteik.
King leírja, hogy egy kép kísértette: fiatal srácot látott, amint aprópénzt zúdít a csatornába. Hogy honnan jönnek ezek a képek, talán örök rejtély marad, valószínűleg a tudat különös képzettársításai, a tudatalatti megfoghatatlan sugallatai egyaránt kellenek hozzá. Ez a kép kísértette egy darabig, aztán belőle született a „Minden haláli” című novella. Az ember nézi a képet, szemléli minden szemszögből, és megpróbálja kitalálni, mit is akar jelenteni. Ki a rajta látható ember? Mit csinál, és miért csinálja?… és még egymillió kérdés merül fel ilyenkor.
A saját tapasztalatom ezzel kapcsolatban, amikor egy elhagyott, szétvert nyilvános vécé jelent meg lelki szemeim előtt, benne egy ébredező nőt láttam. Ki lehet ez, miért van ott, mitől ájult el? Nem próbáltam kitalálni a válaszokat, ha azzal kísérletezek, soha nem lesz belőle semmi. Nem kitalálni kell, hanem figyelni, és a beérkező sugallatokra hallgatni. Az eredmény nem régiben jelent meg nyomtatásban is „Elveszett lélek” címen, és egyrészt nem akarom lelőni a poént, másrészt pedig nem egy konkrét történet érdekel most minket, hanem a folyamat.
Az ötletek nekem mindig képek, hangulatok formájában jönnek, a további életük pedig attól függ, hogy életben tudnak-e maradni az elmém mélyén létrehozott tárolóhelyen. Én is – csak úgy, mint King – néha belenézek ebbe a fiókba, és szemrevételezem a tartalmát. A gyenge, életképtelen ötletek az idő múltával megsemmisítik önmagukat, az erősebbek pedig megmaradnak. Amit elfelejtek, eltűnik a semmiben, de nem is kár érte, ami pedig megmarad – mint a fent említett nő, akit éveken keresztül nem felejtettem el, míg végre megírtam –, az elég erős ahhoz, hogy jó történet legyen belőle. Fura módon vannak tíz-tizenöt éves ötletek is bent, és ami a legfurcsább, hogy ezek képesek szövetségre lépni egymással.
Persze nem kell valami misztikus dologra gondolni. Egyszer csak eszembe jut, hogy „ez” az ötlet, és „az” az ötlet kiválóan passzolnának egymáshoz, sőt, egy harmadik magyarázatot is tudna adni a közben felmerült kérdésekre; és mire a végére érek, kisregény méretű lesz az elbeszélés. Ami nem is baj, mert igazán élvezetes kibontani ezeket az ötleteket, összefűzni őket, utánajárni a tényeknek, és beleépíteni azokat az írásba; számomra ez a meditáció. Nem egyszerűen kitalálok valamit, hanem hagyom, hogy valami az elmém által szülessen meg. Ezért vallom – és ezzel nem vagyok egyedül –, hogy a valódi művészet mindig spirituális tevékenység, és a művész spirituális forrása a vallás helyett az ihlet.
Röviden szólni szeretnék még a múzsáról is. Nemere úr szerint például nincs ilyen, ez csak a lusta írók kifogása. Nem mondanám, hogy maradéktalanul egyetértenék vele, de tiszteletben tartom a véleményét.
Nekem szükségem van a múzsa érintésére, mert amit nélküle hozok létre, az csupán suta szavak ügyetlen mondatokká fűzése. De mi is a múzsa?
Számomra mindig a megélt életesemények valamilyen szintű lenyomata. Ahhoz, hogy írni tudjak, a témával kapcsolatban szükségem van tapasztalatokra, érzelmekre. Ezen érzelmek nélkül az egész csak halott dolog lenne. Ahogy Szélesi Sándor mondta egy alkalommal: ha meghal valakid, ha elhagy a szerelmed, olyan érzelmi mélységeket élsz meg, amelyek az íráshoz nélkülözhetetlenek. Egyet kell értsek vele.
Ha nincsenek tapasztalataink a való világból, akkor hiába kutatunk könyvtárakban, hiába jegyezzük le a legízesebb, legjobb megjegyzéseket, soha nem fogjuk tudni visszaadni a szereplőink valódi érzelmi életét, ezáltal az egész hiteltelen lesz. Ezek a tapasztalatok lehetnek jók és szépek, de elengedhetetlenül szükséges a szörnyű, az ijesztő, a szomorú, a tragikus megtapasztalása is, e nélkül nem beszélhetünk sem valódi lelki-érzelmi mélységről, sem valódi írásról.
Az én véleményem az, hogy a múzsa csak akkor csókol homlokon, ha megéled az életed, és érzelmeid teljes skálájával teszed azt. Természetesen ez messze nem elég ahhoz, hogy jó írást adjunk ki a kezünkből, de ahhoz már igen, hogy erőteljes ötleteink szülessenek.